A mélység

Legszívesebben úgy itt hagynék mindent. De tényleg. Az az igazság, hogy bennem, legbelül, mindig olyan nagyon sok életkedv volt,  életszeretet, soha nem voltak öngyilkos gondolataim, soha. Sőt, elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lehetnek. És lám. Idáig is eljutottam. Hogy most már vannak.  És ez megijeszt. De az ijeszt meg a legjobban, hogy ilyenkor, amikor végigpörög bennem ilyesfajta gondolat, átjárja minden egyes porcikámat, lentről felfelé,  és vissza, akkor még azt sem látom magam előtt, illetve látom, de úgy látom, hogy nem tud érdekelni, hogy mi lenne azokkal, akiket itt hagynék, mi lenne a családommal, akik tudom, hogy nem lennének képesek elviselni a fájdalmat, a veszteséget, belepusztulnának lelkileg az elvesztésembe, tudom. De én ezt akkor már nem tudnám. ha látnám is, esetleg, egy másik dimenzióból, az már biztosan nem úgy fájna, mint itt, a földi életemben. Csak a vágy van bennem, ilyenkor, hogy el, innen el, olyan jó lesz megkönnyebbülni, letenni a mázsás köveket,  minden rossz cselekedetem következményét, nem akarok tudni már semmiről, senkiről, ez a világ nem kell már nekem, mert becsapott, átvert, és nem leszek képes már soha helyrehozni az életemet. Nincs ilyenkor bennem életkedv. Semmi. Minden dolog fáraszt, letaglóz, vagy érdektelen már számomra, nincs hitem semmiben, senkiben, mélységesen egyedül érzem magam a gondolataimmal.

Amikor kedvetlen vagyok...

....Akkor próbálok nem arra gondolni, vajon miért most és miért így, és hogy már megint, hanem inkább arra összpontosítok, hogy erős maradjak, vagyis nem csak erős, hanem higgadt, kiegyensúlyozott, akkor is, akkor is, ha a kétségbeesés uralkodik rajtam. Mindig arra kell gondolnom, hogy a nehezebb időszakok után csak jobb jöhet. Most megpihenünk, elviselünk, várunk. Felkészülünk arra a napra, mikor jobb lesz, mikor könnyebb lesz,mikor mosolyról, megkönnyebbülésről szól majd minden.Kevésbé tudok hinni, de nincs más választásom, hinnem kell!
Nem szabad, hogy az járjon folyton a fejemben, vajon mi jön még ezután, csak arra kell gondolnom türelem, jön jobb, már itt van a sarkon, egészen a közelben!....
El kell fogadni, hogy ezt az időszakot is viselni kell, emelt fővel, tudatosan, mert minden ami történik velünk, tanít minket, bölcsé tesz, jobb emberré válunk általa.
Tűrni kell,  nem magunkat okolni, egy percig sem. Ami megtörtént, azon már úgysem változtathatunk, legfeljebb legközelebb már tudatosan okosabbak leszünk.
Nem szabad szomorkodni, önmagunkat lejjebb és lejjebb húzni, nem szabad feladni!...

Így érzem most magam

Az elmúlt időszakban mindenkit távol tartottam magamtól.Nem szándékosan,de most jobb volt így.Annyi mindenen vagyok túl,annyi fájdalomban és csalódásban volt részem,hogy elég volt egy életre.Sokan azt gondoljátok rólam milyen erős vagyok,és megküzdök bármivel amit a sors gurít az utamba.Pozitívan állok mindenhez, de a sok kudarctól még életkedvem sincs.Legjobb volna most elbújni valahová,vagy sírni egy sarokban...

Ostorozom magam,hogy semmire sem vagyok jó,még egy kislányt sem tudok szülni magunknak Patriknak.Persze,hogy nem könnyíti meg a helyzetet, hogy,mindenki babát vár,vagy épp már megszült.Aminek természetes örülök...Mostanában úton-út félen kérdezgetik felhozzák a baba témát. Ez olyan álom ami nem teljesül,egyenlőre vagy talán soha nem válik valóra!Tisztában vagyok az okokkal,meg a történésekkel a háttérben.De nem vigasztal.

Dühít,hogy itthon sem boldogulunk ahogy kéne.Dühít a férjem anya,akinek a puszta jelenségétől felmegy a vérnyomásom a csillagos égig!Dühít,hogy nem tudunk spórolni mert, minden olyan sokba kerül.

Bánt,hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzelmeimet,elmondanám ha tudnám,mert messze nem tudja tükrözni azt a fajta zavarodottságot ami most a lelkem mélyén van.

Lehet,hogy most csalódást  fogok okozni mindenkinek,aki hisz bennem,de elegem van magamból,és mindenből!!!