A mélység

Legszívesebben úgy itt hagynék mindent. De tényleg. Az az igazság, hogy bennem, legbelül, mindig olyan nagyon sok életkedv volt,  életszeretet, soha nem voltak öngyilkos gondolataim, soha. Sőt, elképzelni sem tudtam, hogy valaha is lehetnek. És lám. Idáig is eljutottam. Hogy most már vannak.  És ez megijeszt. De az ijeszt meg a legjobban, hogy ilyenkor, amikor végigpörög bennem ilyesfajta gondolat, átjárja minden egyes porcikámat, lentről felfelé,  és vissza, akkor még azt sem látom magam előtt, illetve látom, de úgy látom, hogy nem tud érdekelni, hogy mi lenne azokkal, akiket itt hagynék, mi lenne a családommal, akik tudom, hogy nem lennének képesek elviselni a fájdalmat, a veszteséget, belepusztulnának lelkileg az elvesztésembe, tudom. De én ezt akkor már nem tudnám. ha látnám is, esetleg, egy másik dimenzióból, az már biztosan nem úgy fájna, mint itt, a földi életemben. Csak a vágy van bennem, ilyenkor, hogy el, innen el, olyan jó lesz megkönnyebbülni, letenni a mázsás köveket,  minden rossz cselekedetem következményét, nem akarok tudni már semmiről, senkiről, ez a világ nem kell már nekem, mert becsapott, átvert, és nem leszek képes már soha helyrehozni az életemet. Nincs ilyenkor bennem életkedv. Semmi. Minden dolog fáraszt, letaglóz, vagy érdektelen már számomra, nincs hitem semmiben, senkiben, mélységesen egyedül érzem magam a gondolataimmal.