Így érzem most magam

Az elmúlt időszakban mindenkit távol tartottam magamtól.Nem szándékosan,de most jobb volt így.Annyi mindenen vagyok túl,annyi fájdalomban és csalódásban volt részem,hogy elég volt egy életre.Sokan azt gondoljátok rólam milyen erős vagyok,és megküzdök bármivel amit a sors gurít az utamba.Pozitívan állok mindenhez, de a sok kudarctól még életkedvem sincs.Legjobb volna most elbújni valahová,vagy sírni egy sarokban...

Ostorozom magam,hogy semmire sem vagyok jó,még egy kislányt sem tudok szülni magunknak Patriknak.Persze,hogy nem könnyíti meg a helyzetet, hogy,mindenki babát vár,vagy épp már megszült.Aminek természetes örülök...Mostanában úton-út félen kérdezgetik felhozzák a baba témát. Ez olyan álom ami nem teljesül,egyenlőre vagy talán soha nem válik valóra!Tisztában vagyok az okokkal,meg a történésekkel a háttérben.De nem vigasztal.

Dühít,hogy itthon sem boldogulunk ahogy kéne.Dühít a férjem anya,akinek a puszta jelenségétől felmegy a vérnyomásom a csillagos égig!Dühít,hogy nem tudunk spórolni mert, minden olyan sokba kerül.

Bánt,hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzelmeimet,elmondanám ha tudnám,mert messze nem tudja tükrözni azt a fajta zavarodottságot ami most a lelkem mélyén van.

Lehet,hogy most csalódást  fogok okozni mindenkinek,aki hisz bennem,de elegem van magamból,és mindenből!!!

Kálváriánk(ideiglenes poszt)!!

Nagyon régóta fogalmazódtak a gondolatok bennem de,mind ez idáig nem volt elég erőm hozzá,hogy leírjam Nektek.Úgy gondolom tartozom ezzel a bejegyzéssel. Nem hallgatom el azt, ami nem sikerül, beszélek arról is, ami fáj és amiről eddig – valamiért – nem beszéltünk.

Szeretlek

Milyen szép és szívmelengető ezt hallani,vagy akár mondani egy általunk szeretett embernek!

Így szeretlek, úgy szeretlek, tizenéves koromban kifejezetten idegesített ez a fajta szirupos szeretlekezés. Meg is fogadtam magamnak, hogy ha nekem egyszer gyermekeim lesznek, bizony nem fogom úton-útfélen bizonygatni, hogy mennyire szeretem. Hisz nálunk, otthon sem volt divat, mégis úgy nőttem föl, hogy tudtam szeretnek a szüleim.Patrik születésének második éjszakáján kórházban voltunk. Ketten feküdtünk egy ágyban az egy napos Patrik és én. A folyosó beszökött fényénél bámultuk egymást, szinte nem is pislogtunk. Akkor szegtem meg először az ígéretemet.Szeretlek! – suttogtam neki. Azután sem fogtam vissza magam, hogy hazavittük. Amikor fájt valamije, vagy csak szomorú volt, magamhoz öleltem, és elsuttogtam neki, mennyire szeretem. Csetlő-botló tipegő korában minden kis baleset után azzal vigasztaltam, hogy mindjárt elmúlik, és különben is nagyon szeretem. Mondtam neki éjjel, mondtam neki nappal, ébren és félálomban, szomorúan és boldogan, mondtam, amikor és ahol csak eszembe jutott.


Két hosszú évet kellett várnom, mire szerelmi vallomásom viszonzást nyert,azóta viszont már minden naposak.Akkor viszont majd leestem a székről.Én éppen rendet raktam az íróasztalon Szejetek! – mondta a lehető legtermészetesebb hangon, majd autózott tovább.Válaszolnom sem kellett, a könnyzacskóim megtették helyettem. Megöleltem, megpusziltam és minden olyasmit tettem, amit ilyenkor az anyukák tenni szoktak. Szeretlek, én is szeretlek! Nagyon. Nagyon! – mondogattam neki, miközben ő próbált az autózásra koncentrálni. Vannak szavak, amelyek nálam annál tartalmasabbak és jelentőségteljesebbek, minél többször kimondjuk őket hangosan és őszintén. Annak a szónak, hogy szeretlek, különös rezgése van. Úgy gondolom egy gyerek érzi ezt a rezgést, a hullámokat, amelyek egyenesen az anyukája mellkasából jönnek. Egy-két évesen valószínűleg nem tudja, és egész biztosan képtelen megfogalmazni, hogy mit is jelent a szó.De egészen biztosan érzékeli a szeretlekkel felé áramló erőt. :)