Lelkem mélyéről

Nagyon sokat gondolkodtam, mi legyen a bloggal. Az utóbbi időben ellaposodott úgy érzem. Az íráskedvem is, a kapcsolataim is, itt az online világban, és én tanakodni kezdtem, vajon miért van ez így. Bizonyára én is hibás vagyok ebben, de nem kizárólag ez lehet az ok, hiszen én mindig ilyen voltam...Vagy mégsem?


Amikor elkezdtem blogot írni, sokan velem tartottak, biztattak. Követték életünk folyását, meghallgattak, szóltak, vagy csendben maradtak, ha kellett. Aztán egy-két ismeretség elmélyült, volt pár kedves találkozás, más viszonyok elcsendesültek, kialudtak.Azt kérdeztem magamtól, mi változott? Én, vagy a többiek? 

Ha én vagyok az ok, ha én változtam, miattam fordul el mindenki,  indul másfelé, akkor miért nincs egyetlenegy ember sem, aki elém áll,  a szemembe vágja ezt, miért nem szólnak, miért reagálnak esetlen próbálkozásaimra személytelen semmiséggel, miért hiszik, hogy beveszem, minden rendben van?Igen, voltak próbálkozásaim. Ám néha még most is megingok, azt érzem, keveset tettem. Az igazat megvallva, még most sem tudom biztosan, mit is higgyek. 

Barátság fogalma.Nehéz szó ez. Sok minden belefér. Mostanában sokaknál elveszti az igazi jelentőségét. Néha nálam is. Hajlamos vagyok egy kis kedvességet, pár kötetlen, kellemes beszélgetést, mosolyokat, gesztusokat ebbe a szóba tömködni. Pedig mennyire sokkal de sokkal mélyebb dolog ez annál! Mennyi, mennyi idő, küzdés, csalódás, öröm, bánat kell igazából hozzá...És még valami: kitartás. Töretlen kitartás. Egymás feltétel nélküli elfogadása, tűzön, vízen át. Egy barátság ezerszer bonyolultabb, mint egy szerelem. Millió dolgot vagyunk képesek tűrni, megbocsájtani,  a végtelenségig vagyunk képesek hinni a másikban. Amikor valakire azt mondom, barátom, abban minden benne van.

Ha azt veszem, bizony én is megbuktam barátságból. Nem egyszer. De az, ki tényleg a barátom volt, meg tudott bocsájtani.

Az ember gyarló. Folyamatosan keresi, kutatja a szeretetet, hiúságának hízeleg, amikor dicsérik, simogatják, becézik. Ezért vagyunk hajlamosak túl korán azt mondani, hogy a barátom vagy...pedig mennyi munka kell még ahhoz! Mert, aki a barátom, attól sosem távolodom, képtelen vagyok, annak nem válaszok olyan semmiségeket, mint a többieknek, neki kiváltsága van, és azt mindig kell, hogy érezze velem kapcsolatban. És soha, de soha nem számít sem érdek, sem szánalom, sem más semmi....csak egyetlen dolog: a szeretet. Csak az.

Amikor valaki blogol, akármennyire is más mond, várja a reakciókat. Mindenkinek örül. Innen is indulhat el kapcsolat, szövődhet barátság. Itt is vannak kategóriák, ugyebár.

Ha valaki megnyomja a szünet gombot, nálam az olyan, mint egy kiabálás: Itt vagyok, gyere már, nézz ide, várlak, hahó, hát nem látod a kalimpáló kezeimet?

Én is megnyomtam nemrég a szünetet. Ám semmi sem történt, csak a csend kongott körülöttem. Ettől még jobban felerősödött bennem az a  jól ismert félelmetes érzés.

De, elfogadtam, megemésztettem, tovább léptem.Úgy gondoltam, abbahagyom,meglépek a virtuális világból, blogból eltűnök, és felszívódok, mintha soha nem is léteztem volna.

Sok mindenre rájöttem közben. Nézegettem másokat,  volt, kit szívből sajnáltam, volt kin mosolyogtam, másoktól egyenesen undorodni kezdtem. Nem bírtam rávenni magam, hogy szóljak hozzájuk. Megcsappant az érdeklődésem is, sokan lekerültek a link listámról, akik maradtak, azokból is csak párra kattintottam.

Közben zajlott az igazi életem, itt az igazi világban.

Voltak szép napok, és emlékezetesek is. Átestem nehezebb perióduson, sírtam, reményvesztett lettem, de idővel megvigasztaltam saját magam. Örömök is értek, bőven. Lett pénzünk, élveztük egy darabig, majd elfogyott, és folytatódott minden tovább. Az élet akkor sem változott, csupán kissé könnyebb lett számunkra. Megtanultam, hogy mindenért keményen meg kell dolgozni, az örömért, egy-egy jó napért, a hitért, a kitartásért, és ez mind-mind belülről indul el bennünk, minden egyes nap.

Átéltem azt is milyen érzés elveszíteni a pocakomban fejlődő szerelmünk gyümölcsét....nem jó!

Nos, hát, most nagyjából mindent kiírtam, amit szerettem volna...jó vegyes bejegyzés lett...:-)

Végezetül...üzennék...mindenkinek:

Aki nem ismer, ismerjen meg. Az itt leírt gondolatok csupán töredékek.

Aki csalódott bennem, mondja meg. Szeretnék tanulni minden egyes hibámból.

Aki elindult velem egy úton, jöhet tovább, ha akar...De ha nem vagyok rá érdemes, legalább annyit mondjon: talán majd máskor...egy következő életben...

Aki szeretné, hogy én tartsak tovább vele, bátran hívjon. Mert ahová engem nem hívnak, nem megyek. Ha nem tudom, hogy várnak, nem indulok. Csendben várok.

Nem kellenek nagy szavak. Tele van velük a padlás. Csak hagyjuk, hogy a kicsi szavak mögött érezhessük a mélyet. Sokkal többet ér.

Aztán egy kérdés még, magamhoz. Hogyan tovább?

Fogalmam sincs. A blog folytatódik, írok, mikor úgy van kedvem, írok mikor lesz miről, akkor is ha fantáziám motoszkál...Talán változik valami, talán marad ugyanaz még, mindegy már, úgy érzem. Nyitott vagyok és leszek a régire, újra egyaránt, fogadom ami jön, intem, ami megy. Táplálkozom azokból a dolgokból, amikből úgy érzem, épülni tudok...és hát...ennyi.

Akik csak csendben olvastak, ezidáig, remélem most előbukkannak :)